Barbi színikritikái

Az évad vége felé közeledve több produkciót is láthatott a közönség a Szegedi Kortárs Balettől hazai színpadon. Ezek közül a szezon során egy-kettő már szerepelt a szegedi nézők előtt – és e lap hasábjain is –, akad viszont egy új bemutató, a XX. Század, és egy rég látott kedvenc, a Carmina Burana. Összehasonlításukra vagy egymás mellett említhetőségükre könnyű érveket találni: mindkettő társadalmat elemez – primitívet és modern korit – az emberek egymáshoz való viszonyán, és főként a szerelmen keresztül.   

A Carmina Burana öt éve szerepel a Szegedi Kortárs Balett repertoárján. Carl Orff zenéjére a Balett művészeti vezetője Juronics Tamás alkotott koreográfiát, mellyel az együttes nemzetközi sikereket ért el. Ennek csúcsa a Gízai piramisoknál rendezett szereplés volt, amely minden valószínűség szerint hihetetlen atmoszférát kölcsönzött az amúgy is képgazdag darabnak. Juronics egy primitív társadalom barbár szokásainak keretébe helyezi Orff középkori szövegekből komponált zenéjét. A tavaszt, szerelmet és vigasságokat dicsőítő szövegeket a zeneszerző fantáziadús, pajkos, szép zenével tarkította. A koreográfus ehhez adott hozzá egy más kontextusból eredő háttérsztorit – mondjuk inkább azt: mesét.

Fernando Arrabal spanyol származású francia író A tricikli című darabját mutatta be nemrég a Kisszínház deszkáin az évad kezdetén megalakult, eddig kisebb játszóhelyeken és gimnáziumokban bizonyító Hetek Csoportja. A minimál-keretbe ágyazott abszurd történetet jól fogadta a közönség – bár nem ehhez szoktatták őket Szegeden.  

Megalakulásuk percétől fogva vállaltan az átlagtól különböző előadásokat kíván létrehozni a Hetek Csoportja. Tagjai a Szegedi Nemzeti Színház társulatából verbuválódtak. Melkvi Bea, Harsányi Attila, Borovics Tamás, Gömöri Krisztián és Pataki Ferenc úgy érezték, van mit művészileg kifejezniük önállóan is. Ezidáig főként művelődési házakban és gimnáziumokban léptek fel Ady-, Kassák-estjükkel és válogatott kabarétréfákkal. Most a színházba járó közönség is meggyőződhet arról: nem hiába jött létre a csoport.

A jó öreg William Shakespeare dán királyfiról szóló műve a legfőbb klasszikusok egyike a világ drámairodalmában. Teátrum-toposz. Szegeden eddig két alkalommal, 1890-ben illetve 1941-ben állították színre. Nem mondhatni, hogy gyakori vendég a városban. Azóta most először merült fel a repertoár összeállításánál, hogy szembesíteni kellene a közönséget a lenni vagy nem lenni kérdéssel. Horváth Péter rendező meg is tette ezt – nem mindennapi módon.

A Szegedi Kortárs Balett tizenegy éve mutatta be Homo ludens című koreográfiáját. Tavaly újra előásták a korábban már fergeteges sikert hozó produkciót, és új szereplőkkel felfrissítve tűzték ismét műsorra. A darab idén is látható.   

    Juronics Tamás a kiötlője azoknak az „ötperces történeteknek”, amik a Homo ludens koreográfiáját adják. Nem bonyolult sztorik ezek, bárkivel megeshetnek. A szerelmet és egyéb emberi kapcsolatokat járják körbe. Analizáló jellegüket nem bonyolítják holmi magasröptű filozófiai gondolatok; egyszerűségükkel hatnak. Ez az egyszerűség kézen fogva a remek zenékkel elkerülhetetlenül felhőtlen szórakozást jelent.

    Az ötvenes évek vége felé, az európai drámaírásban John Osborne Dühöngő ifjúság című műve borzolta a kedélyeket. Iskolateremtő lett, egy olyan irodalmi mozgalom vezéralakja, amely gyökeresen próbálta megváltoztatni az addigi formákat. Ma, ha újdonságról, formabontó izgalmakról akarunk beszélni, az angoloknál Sarah Kane-hez, Mark Ravenhill-hez, a németeknél Roland Schimmelpfennighez kell fordulnunk. Hogy csak a legtöbbet játszottakat említsük. Egyesek egy, az építészetből vett kifejezéssel élve „új brutalizmusként” definiálják ezt az áramlatot, amely Le Corbusier ötvenes évekbeli sivár betonkomplexumai által teremtett építészeti irányzatát idézik. A német kritika pedig egyenesen a „véres sperma generációjaként” emlegette a kortárs angol drámaírókat a ’90-es évek elején.

    Izgalmas kísérletet tett a Szegedi Kortárs Balett: Carmen-variációk című produkciójában kétféle interpretációban ismerteti meg a cigánylány történetét a közönséggel. Ráadásul az izraeli Uri Ivgi és a Kortárs Balett vezetője, Juronics Tamás közel egy-egy órás koreográfiájukat az eredeti történethez képest teljesen más környezetbe helyezik.  

    Akad bőven példa a kortárs színház- és előadóművészetben arra, hogyan varázsolnak az alkotók egy klasszikus sztoriból, hagyományos előadásmódot követelő darabból egy formabontó, néha közönségpukkasztó, de legalábbis meghökkentő, látványos produkciót; csupán azzal, hogy kontextusfüggetlenné teszik. Témánál maradva: bár nem színpadi olvasatról van szó, mégis érdekes, hogy 2001-ben az amerikai hip-hop szcéna egy tekintélyes szeletét is megihlette Carmen története. Beyoncé Knowles főszereplésével gettóatmoszférában vitték filmre saját elképzelésüket, egy „hip-hoperát”.

    Nem mondhatni, hogy Molnár Ferenc progresszív, újító szerző. Darabjai kimerítik mindazt, amit a klasszikus drámaírásról tudni kell. Tobzódhatunk a forma, karakterek és a cselekmény tökéletességében, élvezhetjük szerzőjük rutinnal megalkotott színpadi trükkjeit. Továbbá a Molnár-darabok általában könnyed kikapcsolásra alkalmasak.

A Szegedi Nemzeti Színház évadról évadra elővesz egy garantáltan közönségsikernek örvendő, csupanevetés darabot, amellyel letudhatja a kulturális viháncolás tematikáját a repertoáron belül.

Veszélyes vállalkozás egy sok kötetes, legfőképp emlékezésekből és filozófiai gondolatmenetekből álló regényfolyamot színpadra alkalmazni. Egy ilyen változatnak ugyanis igencsak le kell rövidítenie a történetet, ráadásul az eszmefuttatások sem tölthetik ki annak a szűk időkeretnek a nagy részét, amit a közönség képes végigülni. Marcel Proust regényciklusából először Harold Pinter készített forgatókönyvet; majd ezt Diane Travis brit színész-rendező finomítgatta színdarabbá növendékei aktív segítségével. Az eltűnt idő nyomában így lett egy színpadon is tökéletesen működő emlékezéssorozattá.

A kisszínház újbóli megnyitásakor és a repertoár megtervezésekor a vezetőség egy fiatalabb, elsősorban egyetemi közönségréteg igényeit is szem előtt kívánta tartani. A nemrég bemutatott Mechanikus narancs ennek a törekvésnek a legszembetűnőbb példája. Azzal, hogy tudhatóan provokatív brutalitást visz színpadra, a Szegedi Nemzeti Színház idei évadának talán legnagyobb kíváncsisággal várt darabja lett. Ráadásul a híres-hírhedt Burgess-regény és Kubrick-film is alapot adott a várakozásoknak.